Itt ne legyél beteg – mondják. Bizony, hiába fizeti az ember a méregdrága biztosítást, az csak illúzió... Naszóval az ember gyereke bejelentkezik, vár, aláír egy papírt miszerint megértette, hogy fertőző betegség fennforgása esetén a kormányzati tájékoztatási kötelességük felmenti őket a titoktartási kötelezettség alól, aztán egy nővér kihallgatja - allergiák, mit szedtél be, vérnyomás, pulzus stb - és kitölti a formanyomtatványt az orvosnak, aki aztán megvizsgál és elküld röntgenre (laborba, stb), ahol egy néni ráérősen csinál 7 darab képet („hát régen csináltam már ezt, na még egy utolsót, mindjárt megvagyunk”), majd vissza a dokihoz aki megnyugtatóan közli, hogy ne izguljak nem vált le semmi a csontból, ergo ez vagy hematóma ami majd visszahúzódik, vagy „scar tissue” (hegszövet?) ami nem („egy kis szuvenír az esésből”), na vigyázzak magamra, minden jót, a nyomtatványt meg vissza az iktatóablakhoz ahol karikáz (biztosítót tessék zaklatni a delláért, az én részemet a diákszámlámra hitelezzék aztán majd a félév végén befizetem a sulinak) és aláír (megértettem stb). Na igen, röntgen, labor, és bármi extra előtt érdemes megérdeklődni, hány százalékát is fizeti a biztosításunk a procedúrának. Például az én 1100 dolláros hivatalos egyetemi biztosításom a helyben végzett röntgen 80%-át fizeti, ami annyit jelent, hogy egy kisebb röntgenfelvétel után kb 25 dollárt terhelnek az én kontómra. És persze örüljek, mert a teljes 130 dolláros ár enyhén húzós lenne. Az ember belegondolni sem mer, hogy egy traumatológiai kezelés és kórházi tartózkodás mennyit róna a számlájára, ha egy szimpla állcsúcs-röntgen ennyit kóstál. Ne akarjuk tudni. Ne legyünk betegek.