Oké, szóval hazalátogatok, 13 ezer mérfölddel és 7 időzónával arrébb, és mégis tojásfocit nézek. Mert a vasárnap szent, akkor minden rendes texasi NFL-t néz (pénteken középiskolai foci - khm, Friday Night Lights, ugye? - szombat a főiskolai meccsek napja, a vasárnap és a hétfő viszont a profiké). És ha a Cowboys játszik, semmi más nem számít. A világ nem létezik, csak két csapat a pályán...
Közben a többi meccs statisztikáját pásztázom a neten, a Bears lenullázta a Jetset (10-0. nem nil, azt csak a fociban mondják, hanem nothing, esetleg zero, röhögött ki a múltkor a Katonasrác); a Steelers az utolsó percben fordított (ez meg nem "turned the game" hanem "came back", javított ki megint Greggo), és a Seattle... ajjaj, gyorsan egy együttérző sms a Seahawks-drukker szomszédnak a 49ers-től elszenvedett zakó miatt, bár már úgyis a viszkisüveget keresi miközben a tévét dobálja sörösdobozokkal. Aztán morogva beveszi a sólyomzászlót az erkélyről.
Szóval Cowboys vs Colts. Mekkora meccs, igazi edge-of-your-seat, körömrágós gladiátorharc. Három óra feszültség, adok-kapok, aggresszív sakkjátszma, mentális és fizikai háború. Romo vs. Manning, Parcells vs. Dungy... És sikerült! A cowboyok betörték a csikókat, mondja Ricsi vagy Sanya a sportkettőn. Én meg örülök, igazán, mélyen, boldogan, üvöltve, levegőbe bokszolva. Ahogy a Fradinak azon a Grasshoppers-meccsen, ahogy a vizilabdacsapatnak az olimpián... ahogy szurkoló a csapatának. Mert ők már az én csapatom. Dallas. A brilliáns Tony Romo, a primadonna T.O., a higgadt befejező Marion Barber és a többiek... akiket istenítünk vagy földbe taposunk minden egyes meccs után mi, az ezerfejű, akikért gondolkodás nélkül dollárszázakat perkálnánk ki egy-egy pályaszéli meccsjegyre, akik miatt minden őszi vasárnap órákra a tévé elé szegeződünk. És ez így van jól. Don't mess with Texas.