Most mondjátok meg miért van az, hogy a countryzenétől* mindig olyan szentimentális lesz az ember??? A helyszín Austin, Waterloo Park, szabadtér. Összebújósan hűvös novemberi este. A naptól cserzett, farmeringes-akusztikusgitáros Pat Green (khm, a fiatalabb texasi countrygeneráció egyik legismertebb képviselője) mordul valami dallamot azzal a csak rá jellemző kaján szarkazmussal a mikrofon irányába. Aztán a kölyökképű Cory Morrow is csatlakozik néhány nóta erejéig, amúgy barátilag (a másik legismertebb stb stb. Ők ketten nagy haverok). És együtt ring a zenével a farmeros-kalapos nép a sörösládák között, az arcok csillognak, mintha egy régenvolt tábortűz fénye világítaná be a terepet, nem pedig a színpadtechnika.... Kábé ekkor kap el hirtelen az érzés, milyen jó lenne ha most csak úgy átölelne egy megtermett cowboy. Hehe. Vagy az a töketlen szerencsétlen aki nem hív fel. Grrrr. Na mindegy. Rohadék countryzene, mindig betalál. Persze talán ezért is hallgatja mindenki, végtére is mazochisták vagyunk mind.
...
*Texas country: a lényeg, hogy végy egy gitárt, egy hegedűt, meg egy-két ritmushangszert, és reszelős hangon, homlokot ráncolva mormogj valamit a mikrofonba az alábbi kulcsszavak szabadon választott kombinációjának felhasználásával: kamion, országút, rodeó, lakókocsi, ló, csizma, sarkantyú, tábortűz, préri, kocsma, sör, whiskey, nő, Texas.