Fifth metatarsal, mondta a doki a második röntgenképet lobogtatva... Mármint, hogy ez a csont tört el, itt a kis vonal, bizonyám. Négy hét pihi, na jó legyen kettő, de aztán használd azt a mankót és csak semmi szaladgálás. Jajdejó. Aztán felírt egy fracture boot (esetleg ankle walker) néven futó csodamicsodát ami majd jobban tartja a lábam, nem úgy néz ki mint egy elbaltázott lúdtalpaspapucs (ehelyett inkább egy síbakancsra hajaz, ami jóval pofásabb), és persze nem csak a stopliscipőt tudom hozzá felvenni csípőficam veszélye nélkül. Sovány vigasz a kényszerűen kihagyott softball-, foci-, és kosármeccsek ellenében. Ráadásul potom 150 dollárt kellett rá kiköhögni (hogy is volt az az itteni gyógykezelések áraival?)... bár ha úgy vesszük, az egyetemi plázacicák topánkái átlag kétszer ennyit kóstálnak, szóval mindent az egészségért. Csak kibírjam két hétig ezt a bicebócaságot (valamint a vele járó beceneveket: the crip, gimpy, hopalong és hasonló nyelvi finomságok) anélkül, hogy falnak mennék az energiatúltengéstől. A mozgáshiány miatt már most is csak kb fél percig bírok odafigyelni bármire mielőtt azon kezdek el gondolkozni, milyen érdekes a mellettem ülő cipőtalpán a halacskás minta. Erre itt azt mondják az agyturkászok, hogy "ADD" (Attention Deficit Disorder, azaz Banana a hiperaktív gyerek, hehe), majd kajánul vigyorogva teletömik az elfoglalt és türelmetlen szülők játékos kedvű gyerekét Ritalinnal... ennyit a gondatlan gyerekkorról. De ez már más téma.