A repülő pilótája élcelődik. Szerinte egyetlen módon kerülhetjük el, hogy veszítsünk: ha bezárkózunk a szobába. Welcome to "Lost Wages"! felkiáltással alászállunk tehát a bűnös város neonkavalkádjába.
Kedvenc éves történészkonferenciánk idén a Las Vegas Boulevard hotelsorának (népi nevén a "strip") egyik patinás szállodájában került megrendezésre. Hozzáteszem, ezen a magát percenként újraalkotó helyen egy 15 évnél idősebb épület már simán patinásnak számit, az ötvenes-hatvanas évek legendás szállodáira már csak néhány utcatábla és a tervezett neon-múzeum aktivistái által az enyészettől megmentett kiszuperált fényreklám emlékeztet. A nyolcvanas-kilencvenes évek gigantikus piaci átszerveződésének következtében a valaha Frank Sinatra és társai által frekventált, 1996-ban lerombolt Sands helyén a zenélő szökőkutas Garda-tó-utánérzés Bellagio, a Dunes helyén pedig a Velence-replika The Venetian szolgálja az új trendet. A hajdan csillogó-villogó Frontier, Stardust, Sahara és a számos konferenciának helyet adó Riviera mára dohányszagú ógiccs jelleget öltött, viszont a teltház jelzi, hogy a tömeg inkább olcsó szobára szavaz. Úgy több marad játékra.
Van persze Párizs, New York, Luxor-piramis... Az ember pár óra alatt bejárhatja a fél világot, gondolázhat a Palazzo Ducale előtt, felliftezhet az Eiffel-torony tetejére, vagy átsétálhat a Brooklyn Bridge-en New York felhőkarcolói alatt, és ha elfáradt megnézheti a menetrendszerű kalózcsatát a kincses sziget-hotel előtt vagy akár hullámvasutazhat az Excalibur mesebeli kastélytornyai körül. És nem csak a díszlet nagyszabású: a valódi, O sole mio-t éneklő gondola-evezősöket egyenesen Velencéből importálták, a párizsi metrókijáratok szecessziós öntöttvas-kanyarulatait századfordulós bohémtanya-hangulattal megtoldó kaszinóban pedig a pénzváltó hangos Bon Chance!-szal kiván szerencsét, melynek értékét még brutális rágógumiakcentusa sem gyengíti számottevően.
Természetesen mindez csak körítés, a lényeg a pénznyelő. Az alapelv, hogy minél jobban szórakozik a kedves vendég annál inkább számíthatunk a laza mozdulattal ruletten vagy pókerban elkótyavetyélt százdolláros zsetonokra. Ennek értelmében minden szerencsejátékosnak kijár az ingyen ital, még akkor is, ha csak az ötcentes félkarúval szórakozik. Sőt, ha az ember megfelelően helyezkedik mondjuk a rulett- vagy kockaasztal körül, akár kibicként is eliszogathat. A pincérnek persze jár a borravaló.
Rövid fejszámolás után arra a következtetésre jutottunk, hogy ha szép lassú mozdulatokkal húzkodjuk az ötcentes masina karját (a modern technika eredményeként egy gombot is lehet nyomogatni a húzkodás helyett, de a régi szép időkből furcsamód visszamaradt kar sokkal látványosabb) és néha még nyerünk is pár centet amit aztán elegánsan visszadobunk a masinába, akkor nagyjából 2-3 dollárból kijön egy amúgy legalább 6-7 dollárt kóstáló ital. És lőn. Megtakarított dollárjainkból aztán turkálhatunk mindenféle piros, kék és zöld színű napszemüveget 99 centért a szuvenyírboltban. Már megéri.
Kedvenc éves történészkonferenciánk idén a Las Vegas Boulevard hotelsorának (népi nevén a "strip") egyik patinás szállodájában került megrendezésre. Hozzáteszem, ezen a magát percenként újraalkotó helyen egy 15 évnél idősebb épület már simán patinásnak számit, az ötvenes-hatvanas évek legendás szállodáira már csak néhány utcatábla és a tervezett neon-múzeum aktivistái által az enyészettől megmentett kiszuperált fényreklám emlékeztet. A nyolcvanas-kilencvenes évek gigantikus piaci átszerveződésének következtében a valaha Frank Sinatra és társai által frekventált, 1996-ban lerombolt Sands helyén a zenélő szökőkutas Garda-tó-utánérzés Bellagio, a Dunes helyén pedig a Velence-replika The Venetian szolgálja az új trendet. A hajdan csillogó-villogó Frontier, Stardust, Sahara és a számos konferenciának helyet adó Riviera mára dohányszagú ógiccs jelleget öltött, viszont a teltház jelzi, hogy a tömeg inkább olcsó szobára szavaz. Úgy több marad játékra.
Van persze Párizs, New York, Luxor-piramis... Az ember pár óra alatt bejárhatja a fél világot, gondolázhat a Palazzo Ducale előtt, felliftezhet az Eiffel-torony tetejére, vagy átsétálhat a Brooklyn Bridge-en New York felhőkarcolói alatt, és ha elfáradt megnézheti a menetrendszerű kalózcsatát a kincses sziget-hotel előtt vagy akár hullámvasutazhat az Excalibur mesebeli kastélytornyai körül. És nem csak a díszlet nagyszabású: a valódi, O sole mio-t éneklő gondola-evezősöket egyenesen Velencéből importálták, a párizsi metrókijáratok szecessziós öntöttvas-kanyarulatait századfordulós bohémtanya-hangulattal megtoldó kaszinóban pedig a pénzváltó hangos Bon Chance!-szal kiván szerencsét, melynek értékét még brutális rágógumiakcentusa sem gyengíti számottevően.
Természetesen mindez csak körítés, a lényeg a pénznyelő. Az alapelv, hogy minél jobban szórakozik a kedves vendég annál inkább számíthatunk a laza mozdulattal ruletten vagy pókerban elkótyavetyélt százdolláros zsetonokra. Ennek értelmében minden szerencsejátékosnak kijár az ingyen ital, még akkor is, ha csak az ötcentes félkarúval szórakozik. Sőt, ha az ember megfelelően helyezkedik mondjuk a rulett- vagy kockaasztal körül, akár kibicként is eliszogathat. A pincérnek persze jár a borravaló.
Rövid fejszámolás után arra a következtetésre jutottunk, hogy ha szép lassú mozdulatokkal húzkodjuk az ötcentes masina karját (a modern technika eredményeként egy gombot is lehet nyomogatni a húzkodás helyett, de a régi szép időkből furcsamód visszamaradt kar sokkal látványosabb) és néha még nyerünk is pár centet amit aztán elegánsan visszadobunk a masinába, akkor nagyjából 2-3 dollárból kijön egy amúgy legalább 6-7 dollárt kóstáló ital. És lőn. Megtakarított dollárjainkból aztán turkálhatunk mindenféle piros, kék és zöld színű napszemüveget 99 centért a szuvenyírboltban. Már megéri.
posted by Banana at 1:51 AM
0 Comments:
Post a Comment
<< Home