Los Angeles Redux

Kéthetes ösztöndíj kedvenc városomba repít és én gondolkodás nélkül újra belevetem magam a forgatagba. Ide mindig vissza. Ne kérdezd, nincs magyarázat, csak érzések és benyomások. Library Tower, Ocean Front Walk, UCLA, Josue és a régi banda. Kábé ennyi az irracionális kötődés magja. Kábé. Azért írni mindig kell valamiről, mert ez Los Angeles.

Egy hét Rapid 720-as, egy hét 333-as. Ahogy a helyi piroshetes végigsuhan (azaz inkább meg-megindul) a Wilshire vagy a Venice Boulevardon az óceántól a belvárosig, és ahogy onnan a kis, öreg, iskolabuszosan görbe tetejű, narancssárga 96-os átvág Chinatownon aztán felkapaszkodik a Griffith Parkba, felvonul előttem a város keresztmetszete:
-a színesinges hajléktalan aki a We Shall Overcome-ot énekelgeti egyre emelkedő hangerővel, majd hirtelen ötlettől vezérelve átvált Sinatrára (bár úgy tűnik, csak a My Way első két sora megy).
-a koreai nénike a gigantikus napellenzőjével aki majdnem elbotlik a szatyrában de ketten gyors reflexsszel utánanyúlunk, mire a mellettem ülő hölgy lelkesen felkiált, good catch!
-a mosolygós finn bevándorló-menyecske aki egy másik koreai nénivel beszélget az amerikai életről
-a helyi híradóprogram plakátja minden második buszmegállóban, ahogy az "igazságot" hirdeti (it's about the truth)
-az eleinte hallgatag középkorú latino aki elmeséli az életét majd hableánynak szólít mert gyerekkorában sokat járt a vidámparkba és ott volt egy hableány vagy valami ilyesmi (öööö valahol itt vesztettem el a fonalat)
-a zenész kölyök aki korábban megy be dolgozni, hogy utazásról meg történelemről beszélgessünk
-a kínai bácsikák-nénikék akik két megállóra szállnak fel a szójaszósztól csepegő dobozolt ebédet szorongató unokával vagy a napi híreket beszélik meg az óhaza (és Chinatown) anyanyelvén
-az állatkertbe kiránduló babakocsis-cserfes latinfeleségek, a gyerekkel folyvást üvöltöző lepukkant tinédzserszülők, vagy a kedélyesen beszélgető-integető-gyerekeket-terelgető ötgyerekes afro-apuka
-és az a néhány hiperkedves buszvezető akik megvárnak ha késik a csatlakozás, és a megállókban minden egyes zavarodott turistának, nénikének és hajléktalannak türelmesen elmagyarázzák, hogy melyik busszal kell menniük és az hol áll meg.

Mert ez Los Angeles...
-ahol a koreai barátnőmmel etióp kaját vacsorázunk, aztán a salvadori barátommal olasz bort iszunk és régi mexikói vébémeccseket nézünk.
-ahol egy nyegle walkmanes srác forgatókönyvet olvas a buszon - itt a legutolsó pincér vagy mosogatófiú is állástalan színész
-ahol az utcán heverő kanapéra huppanunk a helyi kocsma hosszas látogatása után, majd a csodálatos kilátást dicsérjük.
-ahol egy lepukkant környék közepén álló bohém művésztelep (St. Elmo Village) jazz-blues-dob fesztiválján minden rendű és rangú társadalmi rétegből válogatott vájtfülű brigád élvezi vállvetve a napsütést és a zenét miközben egy afrofonott hajú kétévesforma kislány nevetve táncolja körbe-körbe a szüleit.
-ahol egy stúdiótechnikus-jellegű jómunkásember hangosan panaszkodik a haverjának telefonon, hogy a helyi barkácsbolt (lásd Praktiker) csak éjfélig van nyitva...
-ahol egy sikátorból nyíló régi hotelből átalakított klubkocsma kidobóemberével beszélgetve is önkéntelenül sorozat- vagy filmsztárokba botlik az ember (általában már fel se tűnik, hogy meg kéne lepődnöm, csak mikor Ji barátném félórán át lelkendezik, hogy most akkor tényleg Hősök-Ando jött oda megkérdezni valamit. Oké, igen én is láttam, na és akkor? itt parkolt, írjam fel a rendszámát vagy mi? hehe.)


És persze ott van Venice Beach és az Ocean Front Walk, a kultúrsokkoló bazársor ahol az utcai filozófustól az élő szoborig, a parókától a bőröndig mindent megtalálni. Itt kék parókát pakol rám egy rózsaszínhajú csaj, ott kopott AC/DC pólót veszek egy bajszos mexikóitól, amott meg műanyagvödrökből eszkábált fullos dobszerkón nyomja ezerrel egy rasztás fazon... plusz itt van a hírneves Muscle Beach ahol napszámra nyomják a kigyúrt arcok a járókelőknek (igen szórakoztató látvány, annak idején a jó öreg Governator is itt kezdte), no meg a biciklisek és görkorisok hada, aztán persze csak a homok, szörferek és a szokásos baywatchos mentőtornyok (mínusz David Hasselhoff. még jó). És naplemente. Kötelező. Ennyi.

Jut eszembe, valaki igazán írhatna egy tanulmányt a vastapsról nemzetközi vonatkozásban. Mert itt nincs. De frankón, ül az ember az operában vagy a színházban, vége a darabnak, mindenki tapsol összevissza amíg bírja azt' jóvan.
Ha meg netán annyira odavan egyszeri olajmilliárdosunk az (amúgy általa is névszponzorált) előadásért, hogy csak na, akkor egyszercsak felpattan a székből és állva tapsol. Sztending ovéjsön, ugye, ahogy már az Oscar-díjátadások fergeteges magyar szinkronkommentárjaiból ismerős lehet a téma...
Ezzel csak az a gond, hogy egyrészt szinte minden előadás után felugrálnak és így valamilyen szinten értelmét veszti a dolog, másrészt ha előttem felpattan mindenki muszáj nekem is mert különben semmit nem látok a meghajlásokból... meg különben is, mi a bölénytúrónak tornásztatják mán itten egy hangversenyen is az egyszeri bölcsészt kéremszépen? PPffff. Ide azzal a vastapssal de azonnal!