Ruthless...
...hirdetik a lapok világgá a Boston Red Sox győzelmét. Ha valaki esetleg nem követte volna nyomon az az utóbbi 100 év amerikai baseball-eredményeit, a patinás Red Sox utoljára 1918-ban nyerte meg az enyhe arroganciával World Series-nek titulált, 4 győzelemig tartó profi bajnoki döntőt. Akkor ugyanis eladtak egy bizonyos Babe Ruth nevezetű atom-arcot, és a babona szerint eme átok tartotta őket távol a végső győzelemtől majd' 90 évig. Nohát, jelentem megint történelmet irtunk, ezennel vége a Babe Ruth-átoknak! Rááadásul a bostoni csapat már az első 4 meccsen elérte a 4 győzelmet (innen a fenti zsurnaliszta-szójáték) az önmagát "hirtelen" egy teljes hétig nem találó St. Louis Cardinals ellenében, persze mindezt miután az elődöntőben 3 meccs hátrányból verték porrá a örök rivális, legendás New York Yankeest... (khm, ha esetleg a baseball-logika üveges tekinteteket vált ki futball-agyunkból, ez nagyjából olyan súllyal bir a rajongók szemében, mintha a magyar válogatott egyszercsak a VB-döntőben 4-0-ra leverné a németeket, miután az elődöntőben 0-3-ról forditva 4-3-ra zúzta meg Angliát. Vagy mi.)

Los Angeles
Átszellemülten bámulom, ahogy az alacsonyan szálló fellegek körbefonják a belváros királynője, a Library Tower koronáját, aztán már repit is az utolsó 439-es az LAX-re, én meg halkan vinnyogva veszem tudomásul, hogy már megint lejárt a látogatási idő. Nem tehetek róla, imádom ezt a várost.
Miután napijegyemet egy a belváros meletti hipermodern börtönerődből frissen szabadult fazon kezébe nyomom, hogy át tudjon szállni hazamenet, már csak ketten vagyunk a fedélzeten, a buszvezető meg én. A reptéri expressz barátságos raszta pilótája tehát mesél: például arról, hogy itt nőtt fel és hiába lakott már Minneapolistól Miamiig mindenfelé, mégis visszahúzta a szive. Meg arról, hogy ha a itt buszvezetők sztrájkolnak akkor aztán minden megáll. Meg arról, hogy mikor a reptéren dolgozott, az 1:45-ös Delta járat még 1:30-kor indult, és Dallasból Atlantába ment tovább. És még arról is, hogy a helyi közlekedési vállalat egy halom zártpáyás városi vasutat vett tervbe, melyhez természetesen kikérte a hiresneves dallasi közlekedési vállalat képviselőinek szakvéleményét is. Bezonyám.
--
Sokak számára meglepő módon amúgy Los Angeles egész működőképes tömegközlekedési rendszerrel rendelkezik. Mivel ezzel nagyjából 5 éve tisztában vagyok, kevésbé leleményes autós barátaim tátott szájjal lesik, milyen sebességgel tudok kereszbe-kasul cikázni az országnyi méretben szétterülő városon. Hát igen, sóhajt az ember lánya, hogy is tévedhetne el aki BKV-n edződött? Ha netán mégis összezavarodnánk, mindig ott az ingyenes telefonszám (1-800-COMMUTE :)) vagy a weboldal ahol csak bemondom/bepötyögöm hol vagyok és hova megyek és máris megdobnak egy teljes útitervvel. Ezek után igazán jár a különbejáratú buszsofőr is.

Képzeljünk el egy buszt, ami nem áll meg minden sarkon, csak nagyobb útkereszteződésekben, ami gyakran jár és nem kerül többe. Bizony, apró késéssel Los Angeles is felfedezte a piros 7-est. Sőt, itt tényleg piros. Fedőneve: Rapid.
Persze nem tudom otthon mennyire lenne gyors a gyors 7-es, ha mindenki egyesével az első ajtón kellene, hogy felszálljon. Viszont a BKV meg nyugodtan beszerezhetne párat a buszra szerelhető speckó szenzorokból, amelyek zölden tartják a közlekedési lámpát mikor közeledik egy gyorsbusz...

Las Vegas

A repülő pilótája élcelődik. Szerinte egyetlen módon kerülhetjük el, hogy veszítsünk: ha bezárkózunk a szobába. Welcome to "Lost Wages"! felkiáltással alászállunk tehát a bűnös város neonkavalkádjába.

Kedvenc éves történészkonferenciánk idén a Las Vegas Boulevard hotelsorának (népi nevén a "strip") egyik patinás szállodájában került megrendezésre. Hozzáteszem, ezen a magát percenként újraalkotó helyen egy 15 évnél idősebb épület már simán patinásnak számit, az ötvenes-hatvanas évek legendás szállodáira már csak néhány utcatábla és a tervezett neon-múzeum aktivistái által az enyészettől megmentett kiszuperált fényreklám emlékeztet. A nyolcvanas-kilencvenes évek gigantikus piaci átszerveződésének következtében a valaha Frank Sinatra és társai által frekventált, 1996-ban lerombolt Sands helyén a zenélő szökőkutas Garda-tó-utánérzés Bellagio, a Dunes helyén pedig a Velence-replika The Venetian szolgálja az új trendet. A hajdan csillogó-villogó Frontier, Stardust, Sahara és a számos konferenciának helyet adó Riviera mára dohányszagú ógiccs jelleget öltött, viszont a teltház jelzi, hogy a tömeg inkább olcsó szobára szavaz. Úgy több marad játékra.

Van persze Párizs, New York, Luxor-piramis... Az ember pár óra alatt bejárhatja a fél világot, gondolázhat a Palazzo Ducale előtt, felliftezhet az Eiffel-torony tetejére, vagy átsétálhat a Brooklyn Bridge-en New York felhőkarcolói alatt, és ha elfáradt megnézheti a menetrendszerű kalózcsatát a kincses sziget-hotel előtt vagy akár hullámvasutazhat az Excalibur mesebeli kastélytornyai körül. És nem csak a díszlet nagyszabású: a valódi, O sole mio-t éneklő gondola-evezősöket egyenesen Velencéből importálták, a párizsi metrókijáratok szecessziós öntöttvas-kanyarulatait századfordulós bohémtanya-hangulattal megtoldó kaszinóban pedig a pénzváltó hangos Bon Chance!-szal kiván szerencsét, melynek értékét még brutális rágógumiakcentusa sem gyengíti számottevően.

Természetesen mindez csak körítés, a lényeg a pénznyelő. Az alapelv, hogy minél jobban szórakozik a kedves vendég annál inkább számíthatunk a laza mozdulattal ruletten vagy pókerban elkótyavetyélt százdolláros zsetonokra. Ennek értelmében minden szerencsejátékosnak kijár az ingyen ital, még akkor is, ha csak az ötcentes félkarúval szórakozik. Sőt, ha az ember megfelelően helyezkedik mondjuk a rulett- vagy kockaasztal körül, akár kibicként is eliszogathat. A pincérnek persze jár a borravaló.

Rövid fejszámolás után arra a következtetésre jutottunk, hogy ha szép lassú mozdulatokkal húzkodjuk az ötcentes masina karját (a modern technika eredményeként egy gombot is lehet nyomogatni a húzkodás helyett, de a régi szép időkből furcsamód visszamaradt kar sokkal látványosabb) és néha még nyerünk is pár centet amit aztán elegánsan visszadobunk a masinába, akkor nagyjából 2-3 dollárból kijön egy amúgy legalább 6-7 dollárt kóstáló ital. És lőn. Megtakarított dollárjainkból aztán turkálhatunk mindenféle piros, kék és zöld színű napszemüveget 99 centért a szuvenyírboltban. Már megéri.

Dejá vu
Miért idéz fel egy szimpla útkereszteződés valahol félúton Irving felé a zuhogó esőben egy másik, napsütéses kereszteződést Karlovacban? Már megint valamit húztak a mátrixon, az tuti.

Kiderült egy felmérésből, hogy az egyetemen több a katolikus diák mint a metodista...
Nomen est omen??? Don't think so.
Southern Methodist University, 2004

Jól odamondogattak csütörtökön (az első hivatalos televíziós választási vitában) a delikvensek, de tulajdonképpen nem dőlt el semmi. Az esemény alkalmából egyetemünk kitett magáért, vitanéző pikniket szervezett óriás kivetítővel, ahol ingyen pizza és ajándék póló várta a novemberi szavazásra regisztráló ifjakat. A kivetítőt bámuló, általában hiperkonzervatívnak hitt diákseregnek hol az egyik, hol a másik fele ujjongott boldogan, akár egy focimeccsen. Hmm, talán mégsem mindenki republikánus errefelé... A házak előtt sokasodó politikai hovatartozást hirdető táblák és az autókra nyomott matricák már jelzik, korántsem dőlt el a meccs, még itt cowboyországban sem.
A hosszúarcú szenátusi veterán néha jólmegaszondta az elnöknek, ellenben az nem derült ki szép kerek mondataiból, sem további kutatás után weboldaláról, ugyan hogy is fogja potosan megregulázni ország-világot 4 év alatt. Persze minek nekünk logika, a lényeg a győzelem, aztán majd csak lesz valami. Ezzel a felkiáltással indulhatott harcba a cowboyunk is.
Dubya, a nép egyszerű embere, szórja a sziporkákat: két grimasz között amúgy lazán levlagyimirozza Putyint (pár percig mindenki azon filózik, ki a fene lehet az a "Ledimör") majd lelkesen meséli népének, hogy mekkora nagy haverjai a külföldi vezetők -- ezzel nagyjából az "én apukám erősebb" jellegű homokozóbeli társalgásokat idézi fel. A szövetségesek hiányáról kérdezik, mire egyszerre hitetlenkedő és korholó hangnemben "de hát ott van Lengyelország!" felkiáltással reagál a mi elnökünk ("Kveszneszki" is tutira tökjófejhaversrác a grundról), majd kedvesen elgügyögi gyermeteg lelkünknek, képzeljük csak el hogy ő minden reggel mikor felkel azon gondolkodám, miként tehetne országa kedvére. Ajjajjj.
Ennél már csak a harmadik pártok gyakran excentrikus jelöltjei szórakoztatóbbak. Például az alkohol mint a társadalom mételye elleni alkotmánykiegészítéses támadást nagyjából száz évvel lekéső szesztilalmi pártot (Prohibition Party) igazán összeereszthetnék az ipari kendert támogató zöldpártiakkal egy kis csevelyre, a moderátor lehetne mondjuk Jerry Springer.