De tényleg, miért is van az, hogy Barry Pepper az összes háborús filmben ott van? És szinte mindig ugyanaz a csávó: a jó katona, az igazi hős, a jófej őrmester aki sosem hagyja cserben az embereit, még ha beledöglik is. Ugye??? Az arcéle lehet vagy mittudomén de úgy tűnik a háborúsfilm-castingeseknél gyorshívón van, legalábbis mióta Tom Sizemore kiöregedett az őrmesterszerepből. Amúgy jól nyomja, szóval semmi gond. Ahogy Clint Eastwood Iwo Jimás filmje, a Flags of Our Fathers is megéri a mozijegy árát: egy rész Ryan közlegény (partraszállós-bélkiömlős) és egy rész Thin Red Line/Szarvasvadász/Született július negyedikén (háborúról, hősiességről, visszatérésről filozofálgatós) között cikázik oda-vissza mint a túlélők-veteránok flashback emlékképei, az egészet az Iwo Jima szigetén készült híres zászlóállítós kép története köré fonva, sikeresen mellőzve a melldöngetős-zászlólengetős-hazafiasság-szirupot, sőt pont azt veszi górcső alá, szóval érdemes megnézni. Állítólag a következő filmje ugyanez lesz japán szemszögből... hmm.

Tinibandáktól az undergroundig,
-- avagy Banana szubjektív merülései a dallaszi zenei élet legsötétebb bugyraiba #1

Oké, szóval Banana időnként bevállalja egy-egy helyi metál-tehetségkutató banzáj konferálását némi zsebpénzért (CASH, khm, adómentes, khm. Ergo ezer köszönet a Gorilla Productionsnek az éhező doktoranduszok ilyetén támogatásáért). Ez azért is jó meló mert így az ember elég jó képet kap a helyi zenei trendekről. Érdekesen keveredik ugyanis a nyámnyila középiskolás egyen-zenekar-massza a cinikus/kiégett/nagypofájú huszas-harmincas prosztóbandákkal, illetve elvétve néhány egész tehetséges és szimpatikusan eklektikus csapattal. A sok Pantera/LimpBizkit/Disturbed/stb-klón vááávááávááájeeeeeáááááááá szövegváltozatai között például üdítő néha klasszikus rockzenét hallani, főleg három aligtizenéves kölyöktől (Cross Town Rivals), akik kivételesen végre nem a nyegle arcbafésült-tépett-hajú EMO-alteroskamaszbrigád-formát nyomják (ehelyett kinézetre talán a rebellis pre-alkesz Lynyrd Skynyrd vagy a jómunkásember-rock Rush ifjonc verzióját képviselik) hanem inkább csak zenélnek, méghozzá iszonyat jól. Lesz még ezekből valami.

Aztán ott van a Feds. Persze ez már nem a tehetségkutató-óvoda, hanem turnéállomás. És egy igazi underground bandáról van szó... már évek óta meg akartam nézni őket mert szerte a városban mindenki róluk pusmog, mire végre egy kifejezetten álmosító tehetségkutató fáradalmai után kiégőfélben lévő hangmérnök-haverommal rituális mozdulattal kihajítottuk rikítónarancs füldugóinkat és azzal a lendülettel átruccantunk a szomszéd kocsmába Feds koncertre. Ahol egy pillanat alatt beszippantott a totál nirvána. Nem tudom ki az a sok csökött agyú kiadóbérenc aki nem ad nekik szerződést de hatalmas vétek kihagyni ezt a zúzást. Van benne minden, de valahogy mégis egységes... hol Paradise Lost, hol Nince Inch Nails, hol Anthrax, hol Oasis-feeling a nóta, és mégis mindig nagyot üt. Még a szép (?) emlékű Heart zenekar klasszikussá vált, de engem a világból kikergető Barracudájából is olyan feldolgozást kreáltak, hogy elszáll az agyam. Abszolút kötelező.

A Texas countryról meg majd legközelebb...

Rádión hallgatom a Cowboys meccset, és közben pásztázom az ebayt jövőheti meccsjegyek reményében. It's America's team. Ez már kemény -- csak nem elkapott a Nagy Texasi Tojásfoci-Őrület??? Hmm.

He ain't Kinky, he's my governor...
És eljő Kinky Friedman... Texas független kormányzójelöltje, az igazi cowboy, a nagydumás csávó. Ahogy megjelenik egyetemünk népe előtt, mintha csak Ian McShane ruccant volna át a Deadwood kulisszái mögül, teljes a rosszarcú-cowboy-imidzs. Gyűrött fej, összehúzott szemek, kalap, kabát, szivar, káromkodás... no meg egy-két zsidóvicc. Mert ugye Kinky nem baptista, de nem ám: ő bizony egy Jewish Cowboy. A kölykök persze imádják. Mert Kinky mindenhol ott van ahol fiatalok lógnak, legyen az a myspace, a facebook, vagy a helyi búfelejtő... Ráadásul Willie Nelson és Jesse Ventura országos cimborái, de még George Dubya is haversrác (khm, I always thought of him as a good man trapped in a Republican's body, kacsint le cinkosan a pódiumról). Nem csoda, hogy mindenki csak a becenevén szólítja. Ízes texasi akcentussal löki a politikusok-mind-genyák-de-én-nem-vagyok-politikus-csak-egy-cowboy-aki-megmondja-a-frankót szöveget. Nyerő duma, ravasz egy róka az öreg. Tanítani lehetne, ahgy mindenkinek vet egy koncot: a liberálisoknak ott a "támogatom a melegházasságot, mindenkinek joga van szerencsétlennek lenni" kitétel vagy az alternatív energiaforrások vizsgálatának ígérete (Willie Nelsonnal fémjelezve, aki "már húsz éve biodízeles busszal járja Texast), a vasfüggönyt követelő bevándorlóellenes konzervatívoknál a "tízezer felfegyverzett katonát küldök a határra" frázis bizsergeti a szavazókart, a populistáknak bejön az "elég a politikusokból"-feelingelés, az átlag szavazópolgárnak meg szíve csücske a tanárok és könyvtárosok támogatása. És persze ott a fiatalság akik a marihuána-birtoklás dekriminalizálásáról álmodoznak, vagy a kvázi Deadwoodos keménymag akiknél a kaszinók legalizálása az egyetlen szavazásmotiváló tényező. Egy szó mnt száz, november hetedikén (bezony, ama jeles napon) minden eldől. Talán egy nagydumás texasi szimbólumhuszár tényleg fel tudja rázni az apatikus főiskolásokat annyira, hogy elmenjenek szavazni és ne csak a myspace-en haverkodjanak, de ez még a jövő zenéje.

Fifth metatarsal, mondta a doki a második röntgenképet lobogtatva... Mármint, hogy ez a csont tört el, itt a kis vonal, bizonyám. Négy hét pihi, na jó legyen kettő, de aztán használd azt a mankót és csak semmi szaladgálás. Jajdejó. Aztán felírt egy fracture boot (esetleg ankle walker) néven futó csodamicsodát ami majd jobban tartja a lábam, nem úgy néz ki mint egy elbaltázott lúdtalpaspapucs (ehelyett inkább egy síbakancsra hajaz, ami jóval pofásabb), és persze nem csak a stopliscipőt tudom hozzá felvenni csípőficam veszélye nélkül. Sovány vigasz a kényszerűen kihagyott softball-, foci-, és kosármeccsek ellenében. Ráadásul potom 150 dollárt kellett rá kiköhögni (hogy is volt az az itteni gyógykezelések áraival?)... bár ha úgy vesszük, az egyetemi plázacicák topánkái átlag kétszer ennyit kóstálnak, szóval mindent az egészségért. Csak kibírjam két hétig ezt a bicebócaságot (valamint a vele járó beceneveket: the crip, gimpy, hopalong és hasonló nyelvi finomságok) anélkül, hogy falnak mennék az energiatúltengéstől. A mozgáshiány miatt már most is csak kb fél percig bírok odafigyelni bármire mielőtt azon kezdek el gondolkozni, milyen érdekes a mellettem ülő cipőtalpán a halacskás minta. Erre itt azt mondják az agyturkászok, hogy "ADD" (Attention Deficit Disorder, azaz Banana a hiperaktív gyerek, hehe), majd kajánul vigyorogva teletömik az elfoglalt és türelmetlen szülők játékos kedvű gyerekét Ritalinnal... ennyit a gondatlan gyerekkorról. De ez már más téma.