A texasi augusztusban arról ismerszik meg az ember, hogy meglepő tájékozottságot mutat az uszoda-nyitvatartás és a dolláros sörkedvezmények terén. Hosszú évek munkájával már-már tökélyre fejlesztette az A pontból B pontba vezető leghatékonyabb útvonal technikáját, melynek lényege így foglalható össze:

-Ha A pontból B pontba vezető legrövidebb út egy épület mellett vezet, menj át az épületen. (Kifejezetten jól fog esni a könyvtár mínuszra jegelt milliője, melyet hosszabb tartózkodások alkalmával elfagyott lábujjak és könyvhöz dermedt kezek jellemeznek)
Folyomány: Ha már úgyis az előcsarnokban lődörögsz, akár be is mehetsz az óráidra.

-Válaszd az utca árnyékos oldalát. Ha van olyan. Tudd, hol vannak fák és magas épületek (egyes esetekben magasabb cserjék vagy a plexiüveg buszmegálló árnyéka is megteszi) és melyik napszakban merre vetődik az árnyékuk.

-Ne próbálj a szabadban olvasni vagy gondolkozni. Nem megy. („A” eset: delikvens elbóbiskol. Napszúrás; „B” eset: delikvens csak a feje körül mosolyogva repkedő jégkockákra tud koncentrálni. Napszúrás.)

-Ne biciklizz. Ne gyalogolj. Szállj fel a buszra, ott van légkondi.
Folyomány: Ha mégis biziklizel, ne ess hasra. Bár egy állcsúcs-véraláfutás egész mókásan néz ki, és lehet nyomni a kemény dumát holmi kocsmai verekedésekről... („látnád a másik fazont”)

Különbejáratú mozira leltem a könyvtárban, ugyanis Countryman prof feladta az első heti penzumot a westernfilmes magánkurzusomra: három korai klasszikus John Ford-western, aztán majd beszélünk. Meg kell hagyni, nem is rossz legalább az egyik órám keretében nem (csak) könyveket bújni hanem a filmadatbázist... Kezdésnek nekiugrottam az 1939-es Stagecoach-nak, ez amúgy John Wayne első nagy cowboyszerepe volt, a westernfilm-alapelem utcai leszámolás és a monumentális tájábrázolás tekintetében is műfajteremtő jellegű, csontig hatoló társadalom-kritikával megspékelve, ez utóbbit persze a politikai korrektség oltáránál szívesen áldozó kritikusok szeretik agyonhallgatni. Az 1946-os My Darling Clementine és az 1948-as Fort Apache nyomán pedig kezd kirajzolódni a mester egyre cinikusabb világképe. Szóval művelődöm.

welcome hm
-- üzeni Jimmy az éterből. Ez egyrészt jól esik, másrészt viszont kiemeli dimenziócsúszkálásaim elmaradhatatlan skizofréniáját. Tényleg, hogy is van ez a home sweet home-dolog?

Ez kb. olyan mint a dimenziócsúszás. Két különböző élet között az atlanti hátság dimenzióhasadékán át vezet az út. Hinta-palinta. Akár egy elrajzolt Pom-Pom, fehehehel-lehehehe, akarom mondani kehehelet-nyuhuhugat. Egyik pillanatban még a Szigeten ökörködünk a metal-szinpad teljes stábjával, aztán már a hajón a Batthyány tér felé menet próbálom beleégetni a fejembe a koraesti ködben megcsillanó Dunapart képét egy röpke szerelmi bánat mélységeit kutatva, csak hogy pár óra és néhány spanyol útitárs után a dallasi reptér vadiúj nemzetközi termináljának légkondicionált parkolói liftjében találjam magam... csak semmi pánik. Aztán mintha mi sem történt volna, este már a Chuy’s névre hallgató mexikói kantin margaritáit döntjük be Eduardo 25. szülinapja alkalmából. Nagyüzem á la Duracellnyuszi...