A.: "F@#! I wanna f@#!in punch somebody!"
G.: "That is a very good point. I am suicidal."

Mert vesztettünk, bakker. A Dallas Cowboysnak ennyi volt a rájátszás.... És pont a Giants ellen? Akiket már annyiszor szarrávertünk??? ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!

Mint minden rendes drukker, ilyenkor az ember
1) kocsisnyelvre vált. max hangerővel, persze.
2) totál összezuhan.
3) gyorsan legurít pár üveggel.
4) a fentiek mindegyike.

(Ahhh, a szurkolói hév. Valamikor úgy másfél éve azon kaptam magam, hogy rádión hallgatom a Cowboys-meccset (nem volt tévém), mint annak idején a Petőfi NB1-es körkapcsolását. És kiabálok. Na valahol ott jöhettem rá, hogy elkapott a tojásfociláz. És nemcsak "A" csapat a lényeg, hanem az egész sport, az összes meccs, a profik, a főiskolások, a gimisek, a megyekettő, tökmindegy. Így van ez a "rendes" focival és így van a tojásalakúval is... nincs menekvés. Persze pár év Texas után ember legyen a talpán aki nem néz meg legalább 1-2 meccset hetente, bár nálam ez heti 3-4 körül van amíg tart a szezon. -- khm, amúgy látta valaki a főiskolai döntőt? Mekkora volt!)

Mikor a keddi kosármeccsünkön azt ecseteltem, hogy vasárnap szerintem a sok felesleges szabálytalanság, a fal (ööö offensive line, mi is az?) gyenge játéka, az elkapók lyukas keze és hasonló fontos részletek miatt vesztettÜNK, prof. BJ egyből megjegyezte, hogy na milyen amerikanizálódás van itten kérem, már többes szám első személyben beszélek a csapatról, mondtam még szép, ha már texasi vónék ugyebár. viccelődünk, viccelődünk.
azért jövőre MI NYERÜNK! Ugye, T.O.? :)
(és miért van most olyan déjá vu érzésem? hmmmm)

--
(p.s.)
Greggo barátom később még költőibbre vette a formát: "My pain is constant and sharp and I do not hope for a better world for anyone. In fact, i want my pain to be inflicted on others."
Erre csak egy módon lehetett válaszolni: "Exactly. Where's my f@#!in whisky? Need a good barfight. Dammit."

És ezt eddig még nem hallottam... le vagyok maradva:



Köszönet lökött couchsurfinges haverjaimnak akik tegnap valahol Odessa felé kitalálták, hogy loopolják a dalt amíg ki nem készülnek tőle. 70-szer játszották le. Mondtam, hogy nem normálisak.

p.s. Ígérem jönnek a további sztorik is nemsokára, addig tessék meghallgatni párszor e csodás műremeket... :)

R2D2 Ft Worthben bújkál!

Postaládának álcázza magát a kis gézengúz...

Metál az ész

Ez a nap is eljött. Hogy a '93-as Slayerre kivételesen nem a zene miatt flashbackeljen az ember lánya, hanem mert a hőmérséklet és a levegőhiány bizonyos trópusi jellegű kombinációja tizenévei metálszínterére repítik vissza...??? Ezt a különleges élményt a texasi nyár és a Fair to Midland hangversenyzenekar plusz rajongótábor falakat repesztő randija hozta össze kedvenc koncerthelyszínemen (ahol nem mellesleg kéthetente helyi rockzenekarok vetélkedését konferálgatom, szóval ismerős terep). Mivel a Curtain Club hangmérnökbrigádja már hetek óta egy emberként rágta a fülem, hogy ezt ne hagyjam ki, gondoltam érdemes belenézni, főleg, hogy a sorbanállás-jegyvétel rész ez esetben értelemszerűen kiiktatható egy laza "helló srácok hogy ityeg" jellegű üdvözlettel, sőt. Szóval azért van ami már nem '93-as szinten megy, és itt különben se tarhál senki vébékára.

A klub befogadóképessége valahol 600 körül lehet, de a Főnökből csak annyit bírtam kihúzni, hogy többen voltak bent, mert persze az öreg róka rutinosan somolygott ezügyben.


-Hey how many people in there?
-A lot.
-What's the capacity?
-It's over. :)

Nekem rendesen 700 fölöttinek tűnt a létszám, bár tömegbecslésben sosem voltam beszámítható. De a lényeg: ahogy annak idején (és tulajdonképpen bármikor) a Slayer, ez a zúzda is nagyon megérte az izzadt testek közötti lavírozást és folyadékpótlást szolgáló ládányi sört. Ha esetleg nem ismerős a Fair to Midland név, itt egy rövid jellemzés egy zenekritikus tollából: "úgy hangzik, mintha a Rush, a Pink Floyd, a Dream Theater, a Mars Volta, Gary Numan és a Pantera mutáns zabigyereke felnőve elindult volna, hogy a sivatagban a megalapítsa saját vulkán-imádó világvége-kultuszát." Ennél jobban én se tudnám megfogalmazni. Tessék csak belehallgatni itt vagy itt a szinte bekategorizálhatatlanul stílusos zenébe, talán pár év múlva már nemcsak Bécsig jut el az európai turné...

A minap a zindexen olvashattam arról, mit utálnak a magyar pasik a nőkön és viszont, aztán a kommentek alapján eszembe jutott pár itteni klisé... lássuk csak, itt van például a
- Pecsétgyűrű: valamiért kb. minden második diplomás pasi hordja a fősulija otromba méretű pecsétgyűrűjét. Hozzá jön még a rendszámtábla-keret, az autós matricák, és mindenféle egyetemi/diákszövetséges logós biszbasz. No meg a diploma maga, százdolláros keretben a falon. Egyszer volt egy ELTÉs pólóm...
- Rózsaszín ing: a fél suli ilyenben flangál, egész pontosan Polo logós golfingben felhajtott gallérral (a.k.a. popped collar), láthatólag ez a menő a rongyrázós Hummeres milliárdoscsemeték között. Az állami egyetemeken persze drasztikusan csökken a pólógallérszázalék.
- Vietnámi papucs, a.k.a. flip flop: MINDENKI ezt hordja. Nők, férfiak, télen, nyáron. Biztos praktikus, viszont folyton koszos lesz tőle az ember lába. Északon a téli hidegben mindig meglepett a mezitlábas pacsucsos lábak rengetege, hosszú meleg nadrággal párosítva. hmmm. Ennél csak a texasi enyhe télben-tavaszban feltűnő Ugg-szőrmecsizmás-miniszoknyás szőke lánysereg érdekesebb megoldás. A divat az divat.
- Apropó divat, az általános trend az, hogy órára pizsiben vagy mackóban flangál be a főiskoláslányok zöme, viszont a focimeccsre aztán úgy kiöltöznek kisruhába-miniszoknyába-tűsarkúba-bogárszemüvegbe, hogy az csak na. Először nem értettem miért jó magassarkúban-miniben végigállni a négyórás tojáslabdameccset, aztán rájöttem, hogy amúgy is csak pofavizitre járnak ki a csajok, aztán félidőben tovatűnnek mint partravetett sellők a bálnavadászok karjaiban. A csapatnak meg drukkoljon a rezesbanda. De ez már más téma, maradjunk a divatnál.
- Melltartó: na ezen a téren elég nagy a kavalkád. A szilikonpántot már nagyon rég elfelejtették, viszont mivel tulajdonképpen bármilyen színű és méretű melltartót lehet találni, nincs gond a "kikandikálással". Aztán meg úgyis a kilógó pánt a divat ha jól láttam. Meg az egymásra húzott különböző színű-fazonú trikók. (Amúgy a vásárlásra visszatérve, az otthoni szűkös melltartókínálatot végigszenvedő évek után tiszta felüdülés az itteni piac. Erről csak annyit, hogy volt mikor a Victoria's Secret-es hitelkártyámon nagyobb volt a hitelkeret mint az alap banki kártyán.... ugyeugye. Thank God for Victoria's Secret...:))
- Kedvenc témánk, a szőrtelenítés: a trend alapjában véve a "mindent amit lehet" felé irányul, pl. ismerek olyan srácot aki kijelentette, ő még nem látott "ott" szőrt... ellenben a kozmetikus bazidrága, egy brazil bikinigyanta kb hatvan dollárt kóstál, de a sima fazonigazítás is majdnem ugyanannyi. Aki megteheti, a lézeres kezelést választja, vagy marad a borotvánál. Az epilátort meg szinte nem is ismerik, és általában rettegnek tőle...
- És végül a jó öreg körömlakk: a(z általában kínai-vietnámi-stb.) manikűrösök itt jól keresnek... dívik a francialakk vagymi, na és persze eddig nem nagyon láttam csupasz lábkörmöt, a legtöbben a tűzpirosra szavaznak, brrrrrrrr.

Egyelőre ennyit a nagyboldog-trendekről, reklám után visszatérünk.

Los Angeles Redux

Kéthetes ösztöndíj kedvenc városomba repít és én gondolkodás nélkül újra belevetem magam a forgatagba. Ide mindig vissza. Ne kérdezd, nincs magyarázat, csak érzések és benyomások. Library Tower, Ocean Front Walk, UCLA, Josue és a régi banda. Kábé ennyi az irracionális kötődés magja. Kábé. Azért írni mindig kell valamiről, mert ez Los Angeles.

Egy hét Rapid 720-as, egy hét 333-as. Ahogy a helyi piroshetes végigsuhan (azaz inkább meg-megindul) a Wilshire vagy a Venice Boulevardon az óceántól a belvárosig, és ahogy onnan a kis, öreg, iskolabuszosan görbe tetejű, narancssárga 96-os átvág Chinatownon aztán felkapaszkodik a Griffith Parkba, felvonul előttem a város keresztmetszete:
-a színesinges hajléktalan aki a We Shall Overcome-ot énekelgeti egyre emelkedő hangerővel, majd hirtelen ötlettől vezérelve átvált Sinatrára (bár úgy tűnik, csak a My Way első két sora megy).
-a koreai nénike a gigantikus napellenzőjével aki majdnem elbotlik a szatyrában de ketten gyors reflexsszel utánanyúlunk, mire a mellettem ülő hölgy lelkesen felkiált, good catch!
-a mosolygós finn bevándorló-menyecske aki egy másik koreai nénivel beszélget az amerikai életről
-a helyi híradóprogram plakátja minden második buszmegállóban, ahogy az "igazságot" hirdeti (it's about the truth)
-az eleinte hallgatag középkorú latino aki elmeséli az életét majd hableánynak szólít mert gyerekkorában sokat járt a vidámparkba és ott volt egy hableány vagy valami ilyesmi (öööö valahol itt vesztettem el a fonalat)
-a zenész kölyök aki korábban megy be dolgozni, hogy utazásról meg történelemről beszélgessünk
-a kínai bácsikák-nénikék akik két megállóra szállnak fel a szójaszósztól csepegő dobozolt ebédet szorongató unokával vagy a napi híreket beszélik meg az óhaza (és Chinatown) anyanyelvén
-az állatkertbe kiránduló babakocsis-cserfes latinfeleségek, a gyerekkel folyvást üvöltöző lepukkant tinédzserszülők, vagy a kedélyesen beszélgető-integető-gyerekeket-terelgető ötgyerekes afro-apuka
-és az a néhány hiperkedves buszvezető akik megvárnak ha késik a csatlakozás, és a megállókban minden egyes zavarodott turistának, nénikének és hajléktalannak türelmesen elmagyarázzák, hogy melyik busszal kell menniük és az hol áll meg.

Mert ez Los Angeles...
-ahol a koreai barátnőmmel etióp kaját vacsorázunk, aztán a salvadori barátommal olasz bort iszunk és régi mexikói vébémeccseket nézünk.
-ahol egy nyegle walkmanes srác forgatókönyvet olvas a buszon - itt a legutolsó pincér vagy mosogatófiú is állástalan színész
-ahol az utcán heverő kanapéra huppanunk a helyi kocsma hosszas látogatása után, majd a csodálatos kilátást dicsérjük.
-ahol egy lepukkant környék közepén álló bohém művésztelep (St. Elmo Village) jazz-blues-dob fesztiválján minden rendű és rangú társadalmi rétegből válogatott vájtfülű brigád élvezi vállvetve a napsütést és a zenét miközben egy afrofonott hajú kétévesforma kislány nevetve táncolja körbe-körbe a szüleit.
-ahol egy stúdiótechnikus-jellegű jómunkásember hangosan panaszkodik a haverjának telefonon, hogy a helyi barkácsbolt (lásd Praktiker) csak éjfélig van nyitva...
-ahol egy sikátorból nyíló régi hotelből átalakított klubkocsma kidobóemberével beszélgetve is önkéntelenül sorozat- vagy filmsztárokba botlik az ember (általában már fel se tűnik, hogy meg kéne lepődnöm, csak mikor Ji barátném félórán át lelkendezik, hogy most akkor tényleg Hősök-Ando jött oda megkérdezni valamit. Oké, igen én is láttam, na és akkor? itt parkolt, írjam fel a rendszámát vagy mi? hehe.)


És persze ott van Venice Beach és az Ocean Front Walk, a kultúrsokkoló bazársor ahol az utcai filozófustól az élő szoborig, a parókától a bőröndig mindent megtalálni. Itt kék parókát pakol rám egy rózsaszínhajú csaj, ott kopott AC/DC pólót veszek egy bajszos mexikóitól, amott meg műanyagvödrökből eszkábált fullos dobszerkón nyomja ezerrel egy rasztás fazon... plusz itt van a hírneves Muscle Beach ahol napszámra nyomják a kigyúrt arcok a járókelőknek (igen szórakoztató látvány, annak idején a jó öreg Governator is itt kezdte), no meg a biciklisek és görkorisok hada, aztán persze csak a homok, szörferek és a szokásos baywatchos mentőtornyok (mínusz David Hasselhoff. még jó). És naplemente. Kötelező. Ennyi.

Jut eszembe, valaki igazán írhatna egy tanulmányt a vastapsról nemzetközi vonatkozásban. Mert itt nincs. De frankón, ül az ember az operában vagy a színházban, vége a darabnak, mindenki tapsol összevissza amíg bírja azt' jóvan.
Ha meg netán annyira odavan egyszeri olajmilliárdosunk az (amúgy általa is névszponzorált) előadásért, hogy csak na, akkor egyszercsak felpattan a székből és állva tapsol. Sztending ovéjsön, ugye, ahogy már az Oscar-díjátadások fergeteges magyar szinkronkommentárjaiból ismerős lehet a téma...
Ezzel csak az a gond, hogy egyrészt szinte minden előadás után felugrálnak és így valamilyen szinten értelmét veszti a dolog, másrészt ha előttem felpattan mindenki muszáj nekem is mert különben semmit nem látok a meghajlásokból... meg különben is, mi a bölénytúrónak tornásztatják mán itten egy hangversenyen is az egyszeri bölcsészt kéremszépen? PPffff. Ide azzal a vastapssal de azonnal!